Amikor Debrecen környékén járok, mindig eszembe jut milyen is volt akkor, amikor Debreceni diák voltam.
A Debreceni nagy templom előtt szinte minden nap elsétáltam. Gyönyörű építmény.
A kollégiumban nem sok barátom volt, de ők remek barátok voltak.
Tanulás után általában mindig Debrecen városába kalandoztunk, néha még esőben, hóban is.
Ilyenkor mindig megkérdeztük egymástól. – Most jól vagyunk? Nem, de nem is ez a lényeg.
Ilyenkor mindig furcsán néztek ránk az idősek, és hasonlókat mondtak: - Ezek a mai fiatalak, csak a szórakozás érdekli őket. Pedig ez nem így van, vagyis nem teljesen így, jó dolog a nevetés, meg a humor, de nem épp szórakozásból voltunk Debrecenben. Mi is tanulni jöttünk ide, mint sokan mások. Igaz hogy mindenkinek voltak nehézségei a tanulásban. Nekem például a Matek ment nehezebben, Lacinak a történelem, Gábornak az irodalom, de Feri például mindent tudod a törtekről, és a számokról.
A kollégiumi élet nehéz volt, és olykor nagyon fárasztó is. Egy szobában négyen voltunk.
Az esték mindig nagyon jó hangulatokban teltek, valaki mindig mesélt valamit, régi gyerekkori történetet, horror sztorit, vagy ami, éppen ami az iskolában történt, azt pletykáltuk ki. Ami késő estig szokott húzódni. De ezek a beszélgetések még jobban összetartottak minket. Hisz ma már egy internetes barát, sokaknak többet jelent, mint egy valódi barát, aki ott van az orra előtt. A tanórákon általában nem beszélgetünk, hisz egyik tanár vagy komolyan veszi, vagy nem. De többen vették komolyan, ami nem is volt baj, hisz nem beszélgetni voltunk ott, de nem bántuk, ha néha kicsit lazábban vették a dolgokat.
Osztályfőnöki órán volt időnk beszélgetni, ha nem szóban levélen keresztül, amit a tanár nem mindig vett észre, de ha észrevette, akkor fel kellett olvasni, amiből nagy röhögés szokott lenni.
- Gábor légy szíves oszd meg velünk, ami azon a papíron van. – mondta mosolyogva a tanár úr.
- Igenis tanár úr. - Gabi írd már, meg hogy mikor csengetnek ki!
- Ezt minden bizonnyal Feri kérdezte. Hisz ő van mindig elfoglalva az idővel.
- Igen, tanár úr.
- Jól van, Feri legközelebb nyugodtan megkérdezheted Gabit, hogy mennyi az idő.
- Jó. Válaszolta illedelmesen Feri, s közben arcáról csorgott a veríték.
Természetesen, semmi sem igaz, amit Gabi mondott, ha ilyen olvasás következett, mindig volt egy két variációnk, a tanár úr számára.
Délután ebéd után mindig neki álltunk a tanulásnak. Ha valaki nem tudod, valamit mindig segítetünk egymásnak, és kijavítottuk egymást. Majd irány az utca, a friss levegő maga volt az adrenalin számunkra.
Laci azt mondta, hogy majd kicsit később jön, mert elmegy a közeli postára feladni a levelét az otthoniaknak. Megbeszéltük, hogy hol találkozunk, a nagytemplom előtt, körülbelül 10 perc várakozás után se jött.
- Hol a csudába van már? –kérdezte Gábor.
- Azt én is szeretném tudni. – vágtam rá a választ.
Ekkor hirtelen futva fel tűnt előttünk.
- Valaminek nagyon örül. – mondtam.
- Utoljára akkor örült ennyire mikor 5-öst kapott a Tollbamondására. – mondta Feri.
Majd lihegve meg ált előttünk, előre hajolt kezeit a térdeire rakta és ezt mondta:
- Bocsássatok, meg hogy kicsit késtem.
- Kicsit? – mondta indulatosan Gabi.
- Hol a csudába voltál, ennyi ideig? – kérdezte Feri.
- A postán, és kicsit beszélgetem…
- Kivel beszélgettél? – kérdeztem tőle.
- Egy csinos lánnyal. Útba igazítást kért.
- Oh, de rendes vagy. – mondta neki Gabi.
- Miért? Te ott hagytad volna, azzal az indokkal, hogy bocs most nem érek rá.
Majd senki se szólt egy szót se.
- Na, látod.
Jól van, na, ne vitatkozunk! Inkább üljünk le a padra.
A Debreceni nagy templommal szemben volt egy szökőkút, oda ültünk le.
Majd elkezdtünk majszolni egy kis ropit, és közbe beszélgetünk minden féléről. Az idő sajnos gyorsan telt, Laci már vagy 2 perce a templom bejáratát nézte.
- Mit nézel ott Laci? – kérdeztem tőle.
- Előbb egy csinos lány ment be.
- És ki jött már? – kérdezte tőle Feri.
- Sajnos még nem.
- Nem lenne egyszerűbb, ha utána mennél? - mondta neki Feri.
- Legalább megismernéd a Templom történelmét. – mondtam neki.
- Még történelme is van? – kérdezte.
- Na, mennybe abba a templomba, és járj utána a történelmének.
- Jó, bemegyek. – majd egy mosollyal kocogva útnak indult.
- Mi visszamegyünk a kollégiumba! – kiáltót neki Feri.
- Jó. - Hangzott a válasz.
A visszavezető útón azon viccelődtünk, hogy meddig bírja a templomban.
- Szerintem 5 percnél tovább nem bírja ki. – mondta Feri.
- Szerintem meg mire visszaérünk, a kollégiumba utolér bennünket. – mondta Gabi.
- Szerintem el lesz egy darabig, fogadni mernék rá. – mondtam nekik.
- Fogadjunk! – vágta rá Gabi.
- Én nem fogadnék mondta Feri, Zsoltinak mindig piszkosan nagy a szerencséje, ha fogadásról van szó, mintha tudná, hogy mi fog történi.
- Ez egyszer nem!
- Jól van Gabikám, ha nyerek enyém a menzán kapott süteményed 1 hétig. Ha te nyersz, akkor az én süteményem tiéd 1 hétig. Jó lesz ez így?
- Tökéletes, holnap dupla süteményt ehetek.
- Majd meglátjuk…
Amint vissza értünk a kollégiumba rögtön a szoba felé vettük az irányt.
Leültünk az asztalhoz és kártyázni kezdtünk.
- Mindjárt itt lesz. – mondta Gabi.
- Nem azért, de 5 perce is ezt mondtad. – Nézet rá mosolyogva Feri.
- De tudom, hogy mindjárt itt lesz.
- Fogad el hogy vesztettél Gabi.
- De hát…
- Nincs de hát…
- Zsolti te meg ne neves! – mondta Gabi.
- Majd holnap miközben eszem a süteményed…
- Ez gonosz volt!
- Tudod te is hogy nem gondoltam komolyan.
Ebben a pillanatban megérkezett Laci is arcáról csak úgy sugárzott a boldogság.
- Tudtátok, hogy itt kiáltották ki Magyarország függetlenségét?
- Tudtuk. – mondtuk szinte egyszerre.
- Én pedig voltam ott bent, ahol ez mind történt, hát nem csodás?
- Mi is voltunk. – mondtuk neki.
- De szerintem nem ez nyűgözött le ennyire. Jól mondom? – mondta Feri.
- Azt hiszem meg találtam életem párját!
- Már megint kit? – kérdezte Gabi
- Ez most teljesen komoly, holnap körbe vezetem a városba.
- Ennyi? – kérdezte Feri.
- Hogy, hogy ennyi? Ne szórakozatok már! Ez teljesen komoly. Most pedig elmegyek rágott, venni. – Amint ezt kimondta már a folyóson volt.
- Ez már megint szerelmes. – Mondta vigyorogva Feri.
- Ja, akkor eszi a rágót egész nap. – Mondta Gabi.
- Folytathatnánk a kártyázást? – kérdeztem tőlük.
- Ja, igen persze. – válaszolták egyszerre.
A kártyázás úgy 19:25-ig tartott. Utána mindenki készülődött az alváshoz…
Miután mindenki ágyba bújt, én, és Feri olvastunk, Gabi, és Laci feküdt és gondolkodott.
Szinte minden napunk hasonló volt, kint voltunk a nagy templom előtt, kártyáztunk, sakkoztunk, malmoztunk, mindig volt valami, amivel elütöttük az időt. Laci mindig próbált valami módot találni, hogy valakit körbe vezethessen a városon. De ezekről a körbe vezetésekről mindig szomorúan balogot vissza a kollégiumba.
Az idő szépen telt, az őszt váltotta a tél, a telet a hüvős tavasz.
Egyik reggel Gábor, hangos köhögéssel kelltet minket, pár napja már köhögött. Egyre hangosabban, mélyebbről jövően. Az arca piros volt, homloka tűz forró.
Hosszú ideig az iskolaorvosnál volt. Egyre pirosabb lett az arca, homloka még melegebb volt, mint az izzó parázs. Az iskolaorvos azt mondta Gabinak tüdőgyulladása van.
Döbbenten néztük az orvos kerek arcát. Gabit elvitte a közeli korházba.
A délelőtt szörnyű volt, véget nem érő várakozás, vártunk, de mire? Mi magunk se tudjuk.
A délután azzal telt, hogy meglátogattuk Gabit, szörnyen nézett ki, arca sápadt volt.
Amikor ott voltunk, éppen aludt. Nem voltunk ott sokáig, nem akartuk fel kelteni.
A délután, nehezen, lassan telt. Csak ültünk a könyvek felett.
Azon az éjszaka egyikünk se aludt, mind hármunk csak forgolódott az ágyon.
Reggel bágyadtan, karikás szemekkel ébredtünk. A mai délelőtt folyamán se tudtunk az iskolára koncentrálni. Csak Gabi járt az eszünkben. Délután ismét a korházba igyekeztünk.
Gabi nem volt a szobájában. Az ügyeletes nővértől, megkérdeztük, hogy hol van az a fiú, akit tegnap délelőtt hoztak be. Ő mondta, hogy a fiú ma délelőtt meghalt. Döbbenten álltunk a korterem bejárata előtt. Majd fejünket lehajtva elhagytuk a korházat. Egész úton a földet néztük, miért? Miért, pont vele történt?
A kollégiumi szobánkban-csendben ültünk, és gondoltunk a mi Gáborunkra. Akivel jókat kacagtunk, értelmetlen dolgokba fogadtunk, és segítettük egymást mindig.
Itt Debrecenben minden rá emlékeztetett, a kollégium, a szóba, a helyek ahova jártunk.
Nyilván valóvá vált, hogy új életet kell kezdenünk. De az új életbe Debrecen nem illet, bele.
